Ki volt Atilla?

Atilla a Kárpát-medencei hun-magyarok leghíresebb királya, Jézus születése után 410 körül jött világra Bendegúz (más néven Mundzsuk vagy Mundluk) fiaként. Az ókor egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig, ami Közép-Európától a Kaszpi-tengerig, a Dunától a Balti-tengerig terjedt. Atilla birodalma halála után szétesett, de ő Európa történelmének legendás alakjává vált. Míg Nyugat-Európában a barbárság szimbóluma lett és “Isten ostora” névvel illették, addig más történetírók nagy és nemes uralkodóként említik. Ennek az ellentmondásos képnek a kialakulásában szeretpet játszhatott az is, hogy Atilla személyét összemosták a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán vagy Timur Lenk. Priscos rhetor korabeli beszámolója Atillát rendkívül műveltnek és szerénynek mutatja be. Atilla (Etzel) a Nibelung-énekben, illetve Atli a Völsunga Sagában és az Edda-énekekben is nemes és nagylelkű szövetséges. A Ciceró kódexben talált magyar rovás krónika alakját úgy őrizte meg, mint aki megszerezte nemzete számára a Kárpát-medencét.

Krónikáink szerint a magyarság és vezérei küldetéstudattal érkeztek a 890-es években a Kárpát-medencébe azért, hogy visszafoglalják ősük, Atilla rájuk hagyott örökét. Még a címerállat, a Turulmadár is Atilla öröksége, az Árpád-ház eredeti megnevezése a Turul nemzetség. A századok során a hun-magyar rokonság mindig a magyar történetírás alapját képezte.

1575-ben a kolozsvári lelkész, Heltai Gáspár, aki megírta és kinyomtatta a magyarok történetét így ír:

“A hunok, akiket mostan magyaroknak nevezünk, régen Szkítiában mind vadászással éltek. 373-ban kezdének a magyarok kijönni Szkítiából, és megszálltak Pannóniában a Tisza, nagy folyóvíz mellett.”

Szenci Molnár Albert hasonlóan ír (1621):

“Magyar népünknek a hadierény örökké tartó dicséretét fegyverivel és katonai bátorságával Atilla király nyerte el.”

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

“Én vagyok a magyarok legelső királya
utolsó világrészről én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája
Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”
http://mek.oszk.hu/01100/01137/01137.htm#10.1

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.

 

Priscos (Priszkosz) rhetor bizánci diplomata, történetíró Atilláról (448-449 körül)

„Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Atilla nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították.”

…

Egyszer a kelet-római császár követséget küldött Atillához. Ennek a követségnek egyik tagja Priscos rhetor leírta útjukat, Atilla udvarát. Mint szemtanúnak a följegyzései történelmi fontosságúak. Könyvében Atilla udvaráról többek között ezeket mondja:

Miután átkeltünk még néhány folyón, egy nagyobbacska helyiségbe érkeztünk. Itt Atillának fából és gyalult deszkából épített palotája volt, amely – mint beszélték – valamennyi palotája között a legszebb volt. Közelében fürdő volt, amelyhez a pannon földről hozatták a követ, mert azon a tájon a barbároknak nincs sem kövük, sem fájuk. Amikor Atilla bevonult a helyiségbe, hosszan elnyúló fehér fátylak alatt szép sorjában lányok mentek eléje és hun dalokat énekeltek. Amikor pedig főemberének, Onegésiusnak házához érkezett, kijött Onegésius felesége szolgák kíséretében, akik ételeket és bort hoztak. Az asszony üdvözölte Atillát és kínálta (ami a hunoknál nagy megtiszteltetés), hogy vegyen jó szívvel a felajánlott holmikból. Atilla kedves embere iránt való udvariasságbólé úgy lóhátról evett is, mialatt a körülötte lévő barbárok az ezüsttálat magasra emelve tartották. Megízlelte a felkínált pohár tartalmát is és aztán elvonult királyi palotájába, amely a többinél kimagaslóbb volt és egyébként is magasabb helyen emelkedett.

Mi Onegésius felszólítására az ő lakásán maradtunk. Másnap elmentem Atilla udvarába és ajándékokat vittem feleségének, akit Rékának hívtak. Az asszonyt puha szőnyegen fekve találtam. Szolgák vették körül, s vele szemben a földön is szolgáló leányok ültek, akik színes fonalakkal lepleket hímeztek, amelyeket barbár ruháik díszítésére készítettek. Odamentem, üdvözöltem s átadtam ajándékaimat. Aztán arrafelé mentem, ahol Atilla tartózkodott. Atilla őrei már ismertek s így senki sem tartóztatott fel. Nagy csomó ember közé jutottam és láttam, amikor Atilla kijött a zajongó és tolongó sokaságba. Büszke léptekkel ment a ház elé, miközben ide-oda tekintgetett. Aztán megállt a ház előtt, és sokan, akiknek peres ügyük volt, eléje járultak és fogadták ítéletét. Ezek után visszament a házba.

Amikor mi visszatértünk sátorunkba, Atilla egyik embere keresett fel bennünket azzal az üzenettel, hogy Atilla mindkettőnket meghív ebédre. A kijelölt időben megjelentünk az ebédre a nyugat-római birodalom követeivel együtt és megálltunk a küszöbön Atillával szemben. A pohárnok ottani szokás szerint kelyheket nyújtott át, hogy köszöntsük Atillára, még mielőtt leülnénk. Miután megízleltük a bort, székeinkhez mentünk, amelyeken az egész ebéd alatt ülnünk kellett. A székek két oldalt a szoba falai mellett voltak. Középen ült Atilla kereveten. Mögötte egy másik kerevet volt és emögött lépcsők vittek fel az ágyához. Az ágyat díszes fátylak és színes függönyök borítottak.

Az étkezésnél az első hely Atilla jobbján, a második balján volt. Onegésius a király kerevetétől jobbra ült, vele szemben Atilla két fia; a legidősebb fiú ugyanis atyja kerevetén ült, de egészen a szélén és atyja iránt való tiszteletből szemeit lesütve tartá.

Amikor mindnyájan elhelyezkedtünk, a pohárnok borral telt serleget nyújtott Atillának, aki az ülés sorja szerint az elsőt felköszöntötte. A felköszöntött mint megtisztelt felállott és nem is ülhetett le addig, amíg a megízlelt vagy éppen kiürített serleget vissza nem adta a pohárnoknak. Amikor már Atilla köszöntésével mindnyájunkat megtisztelt, a pohárnokok elvonultak, és helyettük mások jöttek, akik asztalkákat helyeztek elébünk. Mindenki szabadon vehetett az ő asztalára rakott ételekből. Nekünk és a barbároknak ezüst tálakban hozták a finom ételeket. Atillának azonban fatányéron és csak húst.

Atilla egyébként is minden tekintetben mértékletes volt. A vendégei elé arany és ezüst serlegeket tettek, az ő ivópohara pedig fából volt. Egyszerű volt a ruházata is, csak éppen tisztább a többieknél. Nem volt arannyal, drágakővel kirakva sem az oldalán lévő kard, sem sarujának szíjazata, sem lovának zablája, mint a többi skytháé.

Minden fogás után felállottunk, a serleget Atilla egészségére ürítettük s aztán újra helyet foglaltunk. Amikor beesteledett, fáklyákat gyújtottak. Ekkor két barbár jött be. Atillával szemben helyezkedtek el és maguk költötte dalokat énekeltek Atilla győzelmeiről és hadi dicsőségéről. Minden szem rajtuk csüggött. Némelyek az elmúlt háborúk emlékein elmerengve gyönyörködtek a dalokban, némelyek pedig, akiken az öregség már erőt vett, könnyekre fakadtak. Azután a skytha udvari bolond lépett be, aki mulatságos mókáival mindnyájunkat megnevettetett, csak Atillát nem. Ő nem indult meg s tekintete mindvégig változatlan maradt. Nem is láttuk, hogy akármit nevetve tett vagy mondott volna. Csak akkor nézett fel nyájasabban, amikor legifjabb fia bejött és melléje állt, mire ő nyájasan megcirógatta a fiú arcát.

(Dr. Girsik Gézáné és Magyar József, Magyar Múltunk, Dr. Girsik Géza kiadása, Buenos Aires, 1952, 29-32 old.)

* * *

KÉZAI SIMON MESTER: MAGYAROK KRÓNIKÁJA (1282-83 körül)

5. §. Ethele és Buda uralkodásáról

Miután a sereg elszéledt, a húnok római módra Ethelét (Atilla) teszik magok fölé királlyá; ki is testvérét Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és bírájává tette. Maga pedig alattvalóival magát húnok királyának, világ félelmének, Isten ostorának neveztette.

6. §. Ethele jellemzése s udvara leírása.

Ethele király ugyanis barna színű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérsékelő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódulnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát. Mert táborában tízezer kaszás szekeret vitet vala különféle művekkel, mellyekkel a városokat és várakat romboltatja vala. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra olly híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s újra egybe állíthatta, mellynek vert munkájú arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek, s eresztékeiknél bámulatos mívű drága kövekkel voltak egybefoglalva. De aklai is, mikor táborba szállt, különféle országok lovaival valának telve, mellyeket, bár látszott hogy kedve telt bennök, olly bő kézzel osztogat vala a szükölködőknek, hogy ollykor ollykor magának nyereg alá alig volt egy két lova. Azon aklok készsége bársonyból és bíborból vala, királyi székei aranyból és drága kövekből valának készítve, asztala s konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban. Hadserege az idegen népeken kívül tízszázezer fegyveresre telik vala, úgy hogy ha egy scytha meg talált halni, helyébe rögtön mást tesznek vala. Azon nemzet fegyverzete leginkább bőrből és különféle érczekből vala készítve, minthogy íjakat, kardokat és láncsákat hordtak. Ethele király czímerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, mellyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták. Tehát ezen s más efféle pompákban Ethele király, minden korabeli királyoknál dicsőségesebb vala e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennök lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; idegen fajta kísérete lakik vala városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.

* * *

KÁLTI MÁRK: KÉPES KRÓNIKA (1358)

Atyla magyar királlyá választásáról és egyeduralmi győzelméről

(10) Az Úr megtestesülése utáni négyszázadik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok, a rómaiak szokása szerint, egyező akarattal Atyla-t, Bendekuz fiát, aki eddig csak egy volt a kapitányok közül, királynak emelték maguk fölé. Ő pedig öccsét, Buda-t állította fejedelemmé és bíróvá a Tyscia (Tisza) folyótól a Donig. Magát a magyarok királyának, a földkerekség félelmének, Isten ostorának neveztette: Atyla, Bendekuz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadi-ban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség félelme, Isten ostora. Atyla király sötét bőrű, haragos szemű, büszke járású, széles mellű volt, hosszú szakállt viselt, és módfelett szerelmes természetű volt. Megvetendőnek találta, hogy ládában tartsa pénzét; a merészségben mértéket tartott, a harcban ravasz és körültekintő volt; testalkatához mérten erősnek tartották. Döntéseiben nagylelkű volt, fegyverét fényesen, sátrát és ruháját tisztán tartotta. Az idegen népek szerették, mert bőkezű és közvetlen volt, övéi viszont szigorú természete miatt csodamód féltek tőle. Ezért a földkerekség végéről is özönlöttek hozzá a különböző nyelvű népek, akiket tőle telhetően bőkezűségével árasztott el. Tízezer kaszás szekere volt, különböző ostromgépei és mindenféle hadi eszközei; ezekkel rombolta le a várakat és a városokat, s mindig magával vitte azokat seregével. Sátrait különböző országok módja szerint készíttette el. Az egyik különösen nevezetes és pompás volt, mivel csodálatos módon arany lemezekből állították össze, s azt tetszés szerint szétszedhették, és ismét összerakhatták. Oszlopai kovácsolt aranyból készültek, belül azonban üresek voltak, mesterien illesztették össze őket aranykapcsokkal, és az illesztésekben drágakövekkel díszítették. Amikor hadba indult, istállói tele voltak különböző országokból való lovakkal, s bár láthatólag igen kedvelte ezeket, mégis bőkezűen ajándékozta oda azoknak, akinek nem volt, úgyhogy olykor lovaglásra magának is alig maradt egy-kettő. Az istállók szövettel és bársonnyal voltak bélelve, királyi nyergei pedig aranyból voltak drágakövekkel kirakva. Színarany volt az asztal és a konyhai edények is. Színaranyból készült csodás művű ágyát táborba is magával hozatta. Ilyen és más evilági pompákban dicsőséges volt Atyla, a hunok királya. Serege, az idegen népeket leszámítva, egymillió harcosból állt, úgyhogy ha éppen egy scytha elesett, nyomban egy másikat állíthatott a helyére. Népének védőfegyverei főleg bőrből és különféleképpen feldolgozott fémekből készültek; íjat, hegyes lándzsát és derekukra kötött kardot hordtak. Atyla király pajzsán címert viselt, ami KORONÁS FEJŰ TURUL-hoz hasonlított. Ezt a címert viselték a magyarok a seregben mind közönségesen, míg magukat a közösség által kormányozták, egészen Toxun (Taksony) fia Geyche (Géza) fejedelem idejéig.

* * *

THURÓCZY JÁNOS: A MAGYAROK KRÓNIKÁJA (1488)

Attila királlyá választása, erkölcsei és fegyverzete,

amelyet az ellenséggel szemben használt

Pannónia vidékének békés birtokába jutván, az Úr testetöltésének négyszázegyedik évében, Pannóniába való bevonulásuknak huszonnyolcadik esztendejében a kapitányok közül – miután a többiek, mint fentebb elmondottuk, az életből elköltöztek – csupán Attila, akit magyar nyelven Etelének hívtak, és testvére, Buda voltak életben: a hunok Attilát egybehangzó kívánsággal és egyöntetű akarattal királlyá emelték maguk fölé. Meg is illette őt ez a méltóság,

mivel ő volt a hunok közt éles eszével, lelki erejével, a fáradalmak elviselésével, a katonai tudományokban való jártasságával, serénységével és nagyravágyásával a legkülönb; mindenkinél jobban értette a módját, hogy az ellenséget félrevezesse, és tőrt vetve pusztítsa el őket; ravasz és furfangos volt a cselvetésben, testében serény, lelkében bátor és merész, szándékában nagyra törő, a csatában fortélyos, külső megjelenésében kiváló: széles vállú, sötét, vagyis barna színű, mogorva tekintetű, hosszú szakállú, és állítólag módfelett érzéki természetű.

Attila legfőbb méltóságot elnyerve, országának minden ügyét a legjobb módon és dicsőségesen intézte, mintha csak királyi vérből született volna. (Néhány oldallal később Thuróczy Atillát Nimród királytól származtatja… aki viszont a világ első királya volt. Tehát ez a mondata érthetetlen. K.M.E.) Mind magát, mind seregét fényes fegyverekkel szerelte fel, sok találmányt, vagyis hadigépet és egyéb ostromfelszerelést készíttetett és alkalmazott a városok és várak erődítményeinek lerontására… Istállóinak felszerelése, melyet hadjárataira is magával szokott vinni, bíborból és selyemszövetekből volt. Ez az istálló különböző vidékek lófajtáival volt telve, de a bőkezű fejedelem nem a lovak sokaságában lelte örömét, hanem részint serege főembereinek, részint meg egyszerű katonáinak is olyan bőkezűen osztogatta, hogy néha alig maradt két-három lova személyes használatára… Hálófülkéje és tábori ágya, amelyben hadjáratai során pihent, nem szűkölködött aranyban, gyöngyökben és mindenféle nemesfémekben, olyannyira, hogy amikor külföldi követek jöttek táborába, és megpillantották ezeket, elragadta őket a bámulat, és visszatérve nem is tudtak beszámolni róla megbízóiknak.

Ez a király nemcsak ezekben, hanem minden más evilági pompában bővelkedett, és kiérdemelte a csodálatot. Szigorú volt az idegenekhez, az idegen nemzetiségűek mégis nagyon kedvelték bőkezűségéért. Nála sereglettek össze a világ minden sarkából azok az idegenek, akiknek a hadakozás volt a fő gondjuk. Vágyaikat nagy vagyonok osztogatásával bőkezűen kielégítette… A hunok védőfegyvereiket, mint mondják, még Szkítiából hozták magukkal, ezek bőrből és kívülről vaslemezből voltak; támadásra íjat, nyilat és hegyes lándzsát vittek magukkal. Szögletes vagy kerek pajzzsal fedezték magukat, szablyát öveztek oldalukra… Hadijelvényként mind a pajzsára, mind a zászlójára koronás sólyommadárféle volt festve. Ezt a hadijelvényt viselték a hunok, vagyis a magyarok egészen Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig. Címzése pedig ilyenféle volt: “Attila, Bendegúz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engadiban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dánok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora.”

(Thuróczy, A magyarok krónikája, Európa könyvkiadó, Budapest 1980)

* * *

MAHMÚD TERDZSÜMAN: Tarih-i Üngürüsz – MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE (1543)

A Tarih-i Üngürüsz eredetileg magyar nyelvű krónika volt, a latinra fordított változatot Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510-1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetésekor mentette meg és fordította le török nyelvre.

Atilusz király padisahságáról szóló elbeszélés

A hírmondók így beszélik: Hunor nemzetségéből két testvér volt közöttük, az egyiket Atilusznak, a másikat Budának hívták. Atilusz jó természetű, bátor, éles eszű és okos ember volt, s szerfölött alkalmasnak látták őt a királyságra, és igyekezettel arra törekedtek, hogy Atiluszt a trónra juttassák. Végül is az összes bégek és a többi előkelőségek összejöttek és tanácsot tartottak.

Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak (neki). A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Hazret-i Íszá időszámítása szerint a háromszáznyolvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.

Egy nap lóra ült, és elindult, hogy körülnézzen (a környéken). A Tuna mellett felüdülve, az említett folyó partján egy magas helyre ért, ahonnan az egész környéket megszemlélhette. Ezt a helyet nagyon kellemesnek találta és megszerette. Látta, hogy onnan nagyon szép kilátás nyílik (a vidékre), és körös-körül kellemes, üdítő és gyönyörű részei vannak.

Azonnal megragadta szívét, (s elhatározta), hogy azon a helyen székhelynek alkalmas palotát épít.

Mikor azonban király lett, testvérét, Budát erdeli bánná nevezte ki, és a Tiszát jelölte ki (a bánság) határául.

Arra a helyre (vonatkozólag pedig), mely megragadta a szívét, parancsot adott, hogy az összes építészek legyenek készültségben, és az építéshez szükséges dolgokat készítsék elő, és várják meg a szerencsés órát (az építés megkezdésére). Egy nap, Hazret-i Íszá születése után a háromszákilenvenkilencedik évben egy szerencsés óra tiszteletére azt a helyet felépítették. Hosszú ideig fáradoztak, amíg befejezték, és a régi székhelyet átköltöztették erre a helyre, és ezt a helyet jelölték ki székvárosnak. Mivel az ő neve Atilusz volt, a felépített (szék)helynek Atil nevet adta, és ez a mostani Budin (nevű) székváros…

AZ 1740. ÉVI NÉVTELEN MAGYAR TÖRTÉNET

Íszá próféta születésének 401. esztendejében egy hős, bölcs és éles eszű, Atila nevű személyt herszek címmel fővezérüknek választottak, és mindnyájan magukra vették az engedelmesség pányváját, és meghódoltak neki. Ügyeik intézésének gyeplőjét megbízható kezébe helyezték.

Íszá próféta születésének 416. esztendejében az említett hercegüknek, Atilának királyi címet adományoztak, és így ő lett a madzsar néptörzs első királya. Fenséges, hatalmas, erős és független király volt….

(Magyarország története – Tárih-i Üngürüsz, II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása, Cleveland, Ohio, 1988)

Amédée Thierry, francia történész (1864)

„Attila-, Árpád- és Szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”

Éric Deschodt, kortárs francia író:

„Atilla, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A IV. század végén, Ázsiából Európába érkező lovaskultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népeket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”

További felhasznált források:

• Cey-Bert Róbert Gyula: A hunok és magyarok Istene, A hun-magyar Istenfogalom kialakulása, Ősi Gyökér kulturális szemle, XXVII.évf. 3-4 szám, 1999. július-december, 47-48. o., Kiadó: Miskolci Bölcsész Egyesület
• Wikipédia szócikk: https://hu.wikipedia.org/wiki/Attila_hun_kir%C3%A1ly
  A Wikipédia az emberiség közös tudástára – ön is segíthet jobbá tenni!